Összefoglaló az elmúlt néhány napról

Sajnos eredeti tervemhez képest nem sikerült minden nap firkantanom valamit. Kicsit zűrösebb volt az elmúlt időszak. (Vagy ha gonosz akarnék lenni, akkor blogomat így is jellemezhetném: a gyenge kezdés után erős visszaesés tapasztalható. :D ) Igyekszem jól áttekinthetően és szép tagoltan leírni mindent... ;)

Pénteken valójában nem történt semmi különös, akkor szültem meg végleges döntésemet a hazaköltözés mikorjáról, ami nem volt egyszerű, tekintve, hogy ilyen nagyobb horderejű dologban az ember picit nehézkesebben tud dűlőre jutni, pláne ha nincs közvetlen segítsége, önmaga felel mindenért. (Úgy értem ezt, hogy ha az ember párkapcsolatban van, akkor azért oszlik a súly kétfele. Ha nincs pasi, minden egyben engem nyom.) Egy kicsit ki is merített, annyira, hogy mikor minden nagyjából a helyére került, még mindig a hatása alatt voltam és alig tudtam felfogni, hogy mi fog történni velem. Csak apránként derültem fel, hogy akkor... újra Orosháza. :) :) :) Sokan értetlenül csóválják a fejüket, hogy de... miért is? Miért jó ez nekem? Nekem most erre van szükségem, és amikor eljön ez a pont, akkor képtelen vagyok az anyagiak miatt maradásra bírni magamat. Az volna ésszerű, valószínűleg, de nem nálam.

Szombat. Na, hát az a nap úgy kezdődött mint egy igazi rémálom. Egy hajtós nap, nem túl kedves kolléganőmmel, akit Evitának hívnak, de ne egy olyan szolid szőkét képzeljetek el mint a Peron, hanem egy tűzről pattant, hangos lettet. Ütős a stílusa. És úgy döntött, hogy mivel örökké baszogatják, annak ellenére, hogy meg kell hagyni, valóban jól dolgozik és sokat, ezért attól a naptól kezdve sztrájkba kezd, és szokásával ellentétben nem fog úgy pörögni. Mindezt egy csúcsforgalmas szombati napon. És ráadásul azt kellett csinálnom, amiben a legkevésbé vagyok jó, de úgy leszarta ahogy van. Hát jó. Mivel tudtam, hogy aznap fogok felmondani, így úgy döntöttem, nem panaszkodom senkinek, csinálom ahogy tudom - ha tetszik, tetszik, ha nem, nem. Mert ha nem, ugyan mit csinálnak? Kirúgnak??? Na és ezen olyan jót derültem, hogy végül nem görcsöltem tovább. Bár olyan akadályok is felmerültek, mint a bokáig érő zsíros vízben tapicskolás órák hosszat, de végül már erre is csak legyintettem. Aztán egy ilyen agyoncsapott nap után, miután hivatalossá vált és a menedzserünktől kezdve a személyügyisig mindenki tudta, mi a helyzet velem, büszkén közöltem mindenkivel, milyen döntést hoztam. Van irigykedés, mert - pláne akik évek óta vannak kint - sokan hazavágynak már. Csak hát ilyenkor tűnik szembe, hogy mennyivel egyszerűbb, ha nincsenek még kispockok, mert azért én sem ugrálhatnék ennyit úgy. De még nincs, így megtehetem. Nap végén volt egy órám, hogy összecsomagoljak és elhagyjam a házat. :) Bár csak 1 éjszakára. A repülő már várt (hahaha, olyan jól hangzik, hogy magángéppel repültem - de persze nem igaz :) :) ) mire kiértem a reptérre és aztán a limuzin is ott volt, mikor megérkeztem. :) (valójában barátném várt és buszoztunk.) Szóval egy rövidke  látogatás, hatalmas buli... :) Kicsit túlzottan is jól sikerült. :)

Vasárnap. A züllést követően nekem jönnöm kellett vissza Galwayba, szóval ez azt jelenti, hogy a házigazdáim lakhelyéhez való visszatérést követően volt még 1,5 órám a buszindulásig, ami 5-kor volt esedékes. Sajnos ők nem voltak képesek velem várakozni, így egyedül kellett átesnem egy olyan holtponton, amikor az ember a fáradtságtól állva is képes elaludni. Próbálkoztam zuhannyal, olvasással, valahogy eltelt. Aztán lassú séta a buszmegállóig. Ahova így is túl korán érkeztem ki, és párszor majdnem eldőltem ahogy álldogáltam. Mikor a busz megérkezett, kértem a sofőrt, hogy ha nagyon elaludnék, mindenképpen szóljon a reptéren. Megtette. Olyat rikkantott, hogy arra még a holtak is felébredtek. :) Legalább nem feledte el. Aztán nagy nehezen elvánszorogtam a kapuig, ahol ülve aludtam, mint a nincstelenek. Nem tudom hogy bírják, nekem úgy meghúzódott a vállam, a nyakam és a hátam, hogy  határozottan tudom: nem szeretnék hajléktalan lenni. Picit tartottam tőle, hogy bár az ital nagy része felszívódott addigra, de mi van ha mégis rosszul leszek? Nem lettem. Reggel 9-re ágyba küzdöttem magam, kb. 2,5 órát aludtam, azt is úgy, hogy 10 percenként felébredtem. Aztán újabb zuhany, igyekeztem fellocsolni magam, várt a munka. Magam is alig hittem, hogy émelygő gyomrom, 100 kg-osnak érzett fejem ellenére nekem bizony hadisorba kell állnom. Hát nem mondom, hogy aznap voltam életemben a leghatékonyabb munkaerő. :) :) De a bolt nagyfőnöke szabin volt így senkit sem zavart, hogy kóvályogtam, mint gólyafos a levegőben. Az ír fiatalok ezt hetente többször játsszák el, amit én évente 1-2 alkalommal. Így nagylelkűen elnéztem magamnak mindent. :)

Hétfő. Olyan csodásan sütött nap, hogy nem voltam képes ellenállni a kísértésnek, fogtam magam és elmentem kirándulni. Na jó, ez enyhén szólva erős kifejezés. Bár volt annyi cuccom, szokás szerint :) de csupán egy 20 km-re lévő kis parkos-erdős helyre mentem el, amit Coole Park-nak hívnak. Szép hely, bár annyira nagyot most nem barangoltam. Csak a természet zajára vágytam, meg a napsütésre és mivel ami közelebb van park, az már picit unalmas, így ide mentem a vágyott dolgaimhoz. Útközben picit lejárattam magam, tankolás címszóval. Ebben nagyon jó vagyok. A legutóbbi húzásom az volt, amikor a tanksapkát ott felejtettem a kút tetején, és nyitott tankkal robogtam haza. :) De meglett, senkinek nem volt rá szüksége. Ezúttal úgy indítottam, hogy beálltam a diesel-es kúthoz. Mikor vettem volna le, jöttem rá, hogy ez nem az a film. Vissza akartam tolatni, és átállni a másikhoz, de valami miatt elbénáztam az indítást. A kocsi beindult de én nem érzékeltem. Újra indítottam. :) Ez már hangos volt. Nagy nehezen felfogtam, hogy a motor jár, addigra már picit furán néztek rám a férfiak... sebaj. Átálltam egy másikhoz és nagy nehezen megetettem Matildkát.
Megérkezésemkor a parkhoz kicsit ijedten konstatáltam, hogy a környékbeli értelmi és fizikai rokkantakat a nevelők éppen ott és akkor akarják sétáltatni, amikor és ahol én is terveztem egy kis csendes pihenőt eltölteni. Ne essék félreértés, nem akarok gonoszkodni, de tény és való, hogy ők nem kimondottan csendesek. Konkrétan egyikük úgy nyögdécselt, mint amikor a slózin nagy nehézségbe ütközik az ember. :( Igyekeztem nem a nyomukba járni, de valahogy pont azt a kört óhajtották megtenni amit én, így többször is beléjük ütköztem. Ráadásul mikor elhagytam egy csapatot, akkor láttam, hogy másik autóval egy újabb banda érkezett. Na ne aggódjunk, gonosz méltatlankodásom nem maradt büntetlen... A Jóisten figyel és lecsap. Ez már csak ilyen. Mielőtt erre kitérnék, néhány kép:

Ez az autogram fa, sok híres ember faragta bele a kézjegyét. :) Csodálatos amikor az ember belegondol, hogy azon a helyen évtizedekkel korábban ugyanúgy ott állt valaki és azzal volt elfoglalva, hogy elővegye a kis bugyellárisából a bicskáját és névjegyét a fán hagyja... A 21. században meg kevésbé okos és nagyon okos telefonokkal, fényképezőgépekkel mindezt megörökítjük. :)
Szóval az égi büntim, amiért nehezen tolerálom a másfajta agyi beállítottságú embereket. (Szerintem mondjuk aki ezért megítél, nem élt még át olyat, mint amit én a buliban is pl., hogy egy a megszólalásig úgy kinéző férfi, tolószékben, mint a South Parkban Tiimmmyyyy, éppen... Hát hogyan is fejezzem ki magam? Olyan furán nézett rám, mint aki beindult vagy ilyesmi. És meg is indult felém a székével. Nyálát csorgatva. :S :S :S Riadtan szaladtan barátném háta mögé. Ha bárkit is sértene, hogy nem tudok velük mit kezdeni, akkor őszintén elnézést kérek.) Tehát úgy esett az égi revans, hogy leültem elkölteni az ebédemet.Jóízűen majszoltam a szendvicset, élveztem a napsütést... egyszercsak éreztem, hogy egy golflabdányi dongó száguld el mellettem, esküszöm majdnem levitte a karomat. A biztonság kedvéért még a felsőmet is levettem, hogy nem szállt-e rá. Nem. Ok, akkor vissza szendóhoz. Le volt hunyva a szemem, és mikor kinyitottam azt láttam, hogy a dongó éppen a két szemem közé néz. Egy velőtrázó sikoly kíséretében elhajítottam a szendvicsem és futottam az életemért. A dongó utánam. A végén már alig tudtam szaladni a nevetéstől, elképzeltem hogyan is nézhet ez ki kívülről. Távolabbról, ahol a dongónak még a színét sem látják. :) Sikítás, szendvics placcsan, futás... Hát mikor visszaértem a padhoz, már tudtam, hogy a kis kitérőmnek itt vége is van, mert ha tovább maradok, biztos nem úszom meg, hogy a dongó meg is bökdössön, amiért látványosan elkerültem a hangos elmeproblémásokat. Hát ez volt az én kirándulásom. Az a helyzet, hogy én rájöttem: hiába szeretem a természetet, ha ő nem szeret engem. Pókok, bogarak, dongók, darazsak stb. Szerintem azért vannak a világon, hogy egy vízparti vagy egyszerű kerti kis pihenő ne lehessen tökéletes. És hogy én ne tudjam átadni magam úgy igazán az élvezetnek, ha valamelyikhez is szerencsém van. :) Még jó, hogy Magyarországon nincsenek madár vagy tarantula pókok. :S szerintem én már régen szívproblémákkal kimúltam volna. Az arachnofóbia kegyetlen szar érzés. Elvégre ha valakinek tériszonya van, nem mászik magasra. Vagy ha víziszonya van, akkor nem megy vízbe. De aki az ilyen kis szaroktól fél, nem tud mit tenni, a létező legváratlanabb pillanatokban tűnnek fel vagy másznak az emberre, nem én döntök felőle. :(