Itthon

Az elmúlt egy hónap olyan szélvész sebességgel telt el, hogy szinte észre sem vettem.
Többször jutott eszembe, hogy kellene bejegyeznem végre a történéseket, mint ahányszor ez megtörtént :) Elkezdtem új munkahelyemen dolgozni, ez önmagában jó hír, de néha nem kicsit ijesztő. Egy merőben új területen kell elsajátítanom olyan dolgokat, amikről korábban még csak sejtésem sem volt.   Bízom magamban és abban, hogy rövid időn belül teljesen belejövök. Az emberek sokszínűek és javarészt nagyon kedvesek. A közvetlen mellettem, egy irodában dolgozó tündérkék rossz szó nélkül segítenek mindenben, türelmesek és rendkívül jól kijövünk egymással. Ez lényeges, azért 40 óra valakivel/valakikkel egy héten meghatározza az ember fő hangulatát. Nagyon szerencsés vagyok. :)
Itthon töltött időm minden pillanatát élvezem, odavagyok a tavaszért, az illatokért, a sok zöld fáért, bokorért, a virágokért, mindenért.

(A képeken Orosháza és Szarvas szerepel. Ez utóbbi azért rendkívül emlékezetes, mert életemben nem sokszor fordult elő, hogy ilyen nagy mértékű toleranciát tapasztalhattam volna a természettől. :) :) Születésnapi-névnapi családi ebéden voltunk egy étteremben, ezt követően sétáltunk és mire a végére értünk, az ég dörgött néhányat, majd amikor már a kocsiban voltunk, akkor elkezdett ömleni az eső. :) :) )

Számomra Orosháza sokkal több, mint egy szülőváros, otthon... Annyira kötődöm hozzá, hogy most újra itt vagyok, eltűnődöm, hogyan is bírtam több mint 3 évig nélküle? Az egyetlen magyarázat talán, hogy azért 2. otthonom, Oranmore (immár annak tekintem), szintén egy nagyon szép, nagyon kellemes hely. Jól választott Tesóm annak idején. Az igazi az volna, ha Apukám és Tesóm is újra itt lenne velem. Ők nagyon hiányoznak. :(

Hazatérés

Hát ímhol vagyok, megérkeztem az nagy Magyarországra - újra Európa szívében lévő, számomra oly' kedves, kicsiny országban fellelhető, drága Orosházám lánykája lettem. :)
A hazaút nem volt vészes - kivéve a búcsút a kintiektől. :( Az nem volt jó, és nem volt könnyű - de muszáj volt. Bárcsak ketté tudnék szakadni néha. Egy szó mint száz, minden reményeim szerint alakult, 4-én új munkahelyemen kezdek, addig igyekszem mindent elrendezni magam körül. Szervezem a bulikat, és élvezem az életem. :) Apának nyerő lottót veszek. Valamint hatalmas lelkesedéssel és nagyon kíváncsian várom, hogy mikor robban végre sokféle színével a tavasz. Mindennap ránézek a csupasz, kopasz ágakra és tudom, hogy két hét múlva már zöld rügyekkel tarkítva kukucskálnak be az ablakomon. :)
Ahogy ígértem, most csatolok ide is néhány képet az Óriások Útján (vagy Átjárója - Giant's Causeway) tett kirándulásomról, bár már valószínűleg mindenki látta FB-n, de megígértem, hát megteszem. :)

Erről a szépséges helyről azt kell tudni, hogy körülbelül 40 000 bazaltoszlopból áll és Észak-Írországban található. A tudósok szerint valamikor vulkáni tevékenység folyt ezen a helyen, és a lehulló, megszilárduló láva alakult méhsejtszerű, hatszögletű bazaltformákká, mely néhol alacsonyan, máshol magasabban, lépcsőszerűen vezet az óceánba.

A legenda szerint Finn MacCool, egy ír óriás építette magának, át az óceánon keresztül esküdt ellensége, a skót Finn Gall Hebridákon fekvő erődjéig. Százával szedte össze a kőcölöpöket, leverte őket, és át is ment meglesni ellenségét. Mikor meglátta annak impozáns méreteit, hazáig szaladt. (Találtam, hogy olyan fordítást, hogy hazatért, hogy kipihenje magát, mielőtt támadásra indul Finn Gall ellen - de én a fenti verzióra emlékszem, volt időm végigolvasni a nagy kőre rakott ismertetőt - nem mertem végig mászni a sokszögletű sziklákon, amúgy is megviselt bokaszalagjaimat védve :D ) De a ravasz skót óriás végül átment szigetéről Írországba. MacCool feleségének azonban sikerült elhitetnie vele, hogy az alvó óriás csak a kisfia. Finn Gall megrettent, hogy ha ekkora a gyerek, mekkora lehet akkor az apa? Ezért aztán ijedtében elmenekült, még az utat is felszaggatta maga mögött, hogy senki se járhasson többé rajta.
Az még az érdekesség az egészben, hogy MacCool útjának túlsó végén, a skót oldalon szintén megtalálhatók ugyanezek a bazaltoszlopok.

Ez a csodálatos képződmény a Világörökség része.

Közben megnéztem és sok-sok más verziója van a legendának fent, de amit én itt leírtam, az található meg ott helyileg. Csodálatos kirándulás volt, nagyon emlékezetes marad - egyrészt mert tényleg gyönyörű dolgokat láttam, másrészt mert olyan szorosan kapcsolódik a hazaköltözésemhez, hogy számomra ez egyfajta búcsú volt Írországban élésemtől.  Ide is elmentünk ám:

De mivel egyrészt fejenként 5 font (a font az még drágább mint az euro) volt a beugró, másrészt nem voltunk benne biztosak, hogy át merünk menni rajta, így inkább kihagytuk. :)
Úgy gondoltam, hogy méltó lenne a szépséges Írországhoz, ha ezentúl képekkel illusztrálva minden bejegyzésemnél mesélnék kicsit a helyekről, ahol jártam. :) Persze a napi aktualitások mellett. Bár lehet, hogy az utóbbinál az előbbi sokkal jobban érdekelne mindenkit. :D :D Na, majd kiderül.

Elmaradtam picit

Hát az elmúlt napokban nem sok időm és érkezésem volt folytatni nagybecsű virtuális naplómat, lévén annyi a költözködés körülötti tennivaló meg ugye a végső simítások, hogy képtelen voltam rá.
Ma viszont be kell jelentenem és be kell jegyeznem: holnap indulok haza - immáron másodszor a történelemben. :) Reméljük ezúttal beváltja a hozzá fűzött reményeimet a motyózás. Sokan szomorúak, sokan örülnek - én javarészt örülök, de most meg azok hiányoznak majd akik itt maradnak. :( Sajnos ketté nem szakadhatok. Ez van.
A legdurvább említenivalóm: úgy 2 hete teljesen kiütöttem magam 1 teljes napra. valamivel elrontottam a gyomrom és óránként jártam hányni. Életem első gyomorrontása volt és szentül meg voltam győződve, hogy én ezt nem élem túl. "Hála" a rossz közérzetemnek és megtépázott hangulatomnak sikerült valakivel a port is összerúgnom picit, akivel természetesen egyáltalán nem akartam. :( Remélem tudja, hogy annyira azért nem vagyok hisztis picsa. :) :) Már túlléptünk rajta de így utólag is bánt, hogy olyasmin tépelődtem amin felesleges volt.
Jártam nagyon szép helyeken a hétvégén, ez volt valójában a búcsúm Írországtól, mármint ittélésileg, mert amúgy jövök még persze. A Giant's Causeway volt az úticél, de közben láttam Észak-Írországot is ami nagyon-nagyon szép. Vannak képek, de még nem érkeztek meg hozzám, ha megkapom töltök fel. Nagyon érdekes látványosság.
Most ilyen rövidre futotta, de máris több mint a semmi. :) Ha meglesznek a képek akkor folytatom.
Addig is mindenkinek aki elolvasta ezt a nyúlfarknyi kis bejegyzést, csodaszép napot kívánok!

Összefoglaló az elmúlt néhány napról

Sajnos eredeti tervemhez képest nem sikerült minden nap firkantanom valamit. Kicsit zűrösebb volt az elmúlt időszak. (Vagy ha gonosz akarnék lenni, akkor blogomat így is jellemezhetném: a gyenge kezdés után erős visszaesés tapasztalható. :D ) Igyekszem jól áttekinthetően és szép tagoltan leírni mindent... ;)

Pénteken valójában nem történt semmi különös, akkor szültem meg végleges döntésemet a hazaköltözés mikorjáról, ami nem volt egyszerű, tekintve, hogy ilyen nagyobb horderejű dologban az ember picit nehézkesebben tud dűlőre jutni, pláne ha nincs közvetlen segítsége, önmaga felel mindenért. (Úgy értem ezt, hogy ha az ember párkapcsolatban van, akkor azért oszlik a súly kétfele. Ha nincs pasi, minden egyben engem nyom.) Egy kicsit ki is merített, annyira, hogy mikor minden nagyjából a helyére került, még mindig a hatása alatt voltam és alig tudtam felfogni, hogy mi fog történni velem. Csak apránként derültem fel, hogy akkor... újra Orosháza. :) :) :) Sokan értetlenül csóválják a fejüket, hogy de... miért is? Miért jó ez nekem? Nekem most erre van szükségem, és amikor eljön ez a pont, akkor képtelen vagyok az anyagiak miatt maradásra bírni magamat. Az volna ésszerű, valószínűleg, de nem nálam.

Szombat. Na, hát az a nap úgy kezdődött mint egy igazi rémálom. Egy hajtós nap, nem túl kedves kolléganőmmel, akit Evitának hívnak, de ne egy olyan szolid szőkét képzeljetek el mint a Peron, hanem egy tűzről pattant, hangos lettet. Ütős a stílusa. És úgy döntött, hogy mivel örökké baszogatják, annak ellenére, hogy meg kell hagyni, valóban jól dolgozik és sokat, ezért attól a naptól kezdve sztrájkba kezd, és szokásával ellentétben nem fog úgy pörögni. Mindezt egy csúcsforgalmas szombati napon. És ráadásul azt kellett csinálnom, amiben a legkevésbé vagyok jó, de úgy leszarta ahogy van. Hát jó. Mivel tudtam, hogy aznap fogok felmondani, így úgy döntöttem, nem panaszkodom senkinek, csinálom ahogy tudom - ha tetszik, tetszik, ha nem, nem. Mert ha nem, ugyan mit csinálnak? Kirúgnak??? Na és ezen olyan jót derültem, hogy végül nem görcsöltem tovább. Bár olyan akadályok is felmerültek, mint a bokáig érő zsíros vízben tapicskolás órák hosszat, de végül már erre is csak legyintettem. Aztán egy ilyen agyoncsapott nap után, miután hivatalossá vált és a menedzserünktől kezdve a személyügyisig mindenki tudta, mi a helyzet velem, büszkén közöltem mindenkivel, milyen döntést hoztam. Van irigykedés, mert - pláne akik évek óta vannak kint - sokan hazavágynak már. Csak hát ilyenkor tűnik szembe, hogy mennyivel egyszerűbb, ha nincsenek még kispockok, mert azért én sem ugrálhatnék ennyit úgy. De még nincs, így megtehetem. Nap végén volt egy órám, hogy összecsomagoljak és elhagyjam a házat. :) Bár csak 1 éjszakára. A repülő már várt (hahaha, olyan jól hangzik, hogy magángéppel repültem - de persze nem igaz :) :) ) mire kiértem a reptérre és aztán a limuzin is ott volt, mikor megérkeztem. :) (valójában barátném várt és buszoztunk.) Szóval egy rövidke  látogatás, hatalmas buli... :) Kicsit túlzottan is jól sikerült. :)

Vasárnap. A züllést követően nekem jönnöm kellett vissza Galwayba, szóval ez azt jelenti, hogy a házigazdáim lakhelyéhez való visszatérést követően volt még 1,5 órám a buszindulásig, ami 5-kor volt esedékes. Sajnos ők nem voltak képesek velem várakozni, így egyedül kellett átesnem egy olyan holtponton, amikor az ember a fáradtságtól állva is képes elaludni. Próbálkoztam zuhannyal, olvasással, valahogy eltelt. Aztán lassú séta a buszmegállóig. Ahova így is túl korán érkeztem ki, és párszor majdnem eldőltem ahogy álldogáltam. Mikor a busz megérkezett, kértem a sofőrt, hogy ha nagyon elaludnék, mindenképpen szóljon a reptéren. Megtette. Olyat rikkantott, hogy arra még a holtak is felébredtek. :) Legalább nem feledte el. Aztán nagy nehezen elvánszorogtam a kapuig, ahol ülve aludtam, mint a nincstelenek. Nem tudom hogy bírják, nekem úgy meghúzódott a vállam, a nyakam és a hátam, hogy  határozottan tudom: nem szeretnék hajléktalan lenni. Picit tartottam tőle, hogy bár az ital nagy része felszívódott addigra, de mi van ha mégis rosszul leszek? Nem lettem. Reggel 9-re ágyba küzdöttem magam, kb. 2,5 órát aludtam, azt is úgy, hogy 10 percenként felébredtem. Aztán újabb zuhany, igyekeztem fellocsolni magam, várt a munka. Magam is alig hittem, hogy émelygő gyomrom, 100 kg-osnak érzett fejem ellenére nekem bizony hadisorba kell állnom. Hát nem mondom, hogy aznap voltam életemben a leghatékonyabb munkaerő. :) :) De a bolt nagyfőnöke szabin volt így senkit sem zavart, hogy kóvályogtam, mint gólyafos a levegőben. Az ír fiatalok ezt hetente többször játsszák el, amit én évente 1-2 alkalommal. Így nagylelkűen elnéztem magamnak mindent. :)

Hétfő. Olyan csodásan sütött nap, hogy nem voltam képes ellenállni a kísértésnek, fogtam magam és elmentem kirándulni. Na jó, ez enyhén szólva erős kifejezés. Bár volt annyi cuccom, szokás szerint :) de csupán egy 20 km-re lévő kis parkos-erdős helyre mentem el, amit Coole Park-nak hívnak. Szép hely, bár annyira nagyot most nem barangoltam. Csak a természet zajára vágytam, meg a napsütésre és mivel ami közelebb van park, az már picit unalmas, így ide mentem a vágyott dolgaimhoz. Útközben picit lejárattam magam, tankolás címszóval. Ebben nagyon jó vagyok. A legutóbbi húzásom az volt, amikor a tanksapkát ott felejtettem a kút tetején, és nyitott tankkal robogtam haza. :) De meglett, senkinek nem volt rá szüksége. Ezúttal úgy indítottam, hogy beálltam a diesel-es kúthoz. Mikor vettem volna le, jöttem rá, hogy ez nem az a film. Vissza akartam tolatni, és átállni a másikhoz, de valami miatt elbénáztam az indítást. A kocsi beindult de én nem érzékeltem. Újra indítottam. :) Ez már hangos volt. Nagy nehezen felfogtam, hogy a motor jár, addigra már picit furán néztek rám a férfiak... sebaj. Átálltam egy másikhoz és nagy nehezen megetettem Matildkát.
Megérkezésemkor a parkhoz kicsit ijedten konstatáltam, hogy a környékbeli értelmi és fizikai rokkantakat a nevelők éppen ott és akkor akarják sétáltatni, amikor és ahol én is terveztem egy kis csendes pihenőt eltölteni. Ne essék félreértés, nem akarok gonoszkodni, de tény és való, hogy ők nem kimondottan csendesek. Konkrétan egyikük úgy nyögdécselt, mint amikor a slózin nagy nehézségbe ütközik az ember. :( Igyekeztem nem a nyomukba járni, de valahogy pont azt a kört óhajtották megtenni amit én, így többször is beléjük ütköztem. Ráadásul mikor elhagytam egy csapatot, akkor láttam, hogy másik autóval egy újabb banda érkezett. Na ne aggódjunk, gonosz méltatlankodásom nem maradt büntetlen... A Jóisten figyel és lecsap. Ez már csak ilyen. Mielőtt erre kitérnék, néhány kép:

Ez az autogram fa, sok híres ember faragta bele a kézjegyét. :) Csodálatos amikor az ember belegondol, hogy azon a helyen évtizedekkel korábban ugyanúgy ott állt valaki és azzal volt elfoglalva, hogy elővegye a kis bugyellárisából a bicskáját és névjegyét a fán hagyja... A 21. században meg kevésbé okos és nagyon okos telefonokkal, fényképezőgépekkel mindezt megörökítjük. :)
Szóval az égi büntim, amiért nehezen tolerálom a másfajta agyi beállítottságú embereket. (Szerintem mondjuk aki ezért megítél, nem élt még át olyat, mint amit én a buliban is pl., hogy egy a megszólalásig úgy kinéző férfi, tolószékben, mint a South Parkban Tiimmmyyyy, éppen... Hát hogyan is fejezzem ki magam? Olyan furán nézett rám, mint aki beindult vagy ilyesmi. És meg is indult felém a székével. Nyálát csorgatva. :S :S :S Riadtan szaladtan barátném háta mögé. Ha bárkit is sértene, hogy nem tudok velük mit kezdeni, akkor őszintén elnézést kérek.) Tehát úgy esett az égi revans, hogy leültem elkölteni az ebédemet.Jóízűen majszoltam a szendvicset, élveztem a napsütést... egyszercsak éreztem, hogy egy golflabdányi dongó száguld el mellettem, esküszöm majdnem levitte a karomat. A biztonság kedvéért még a felsőmet is levettem, hogy nem szállt-e rá. Nem. Ok, akkor vissza szendóhoz. Le volt hunyva a szemem, és mikor kinyitottam azt láttam, hogy a dongó éppen a két szemem közé néz. Egy velőtrázó sikoly kíséretében elhajítottam a szendvicsem és futottam az életemért. A dongó utánam. A végén már alig tudtam szaladni a nevetéstől, elképzeltem hogyan is nézhet ez ki kívülről. Távolabbról, ahol a dongónak még a színét sem látják. :) Sikítás, szendvics placcsan, futás... Hát mikor visszaértem a padhoz, már tudtam, hogy a kis kitérőmnek itt vége is van, mert ha tovább maradok, biztos nem úszom meg, hogy a dongó meg is bökdössön, amiért látványosan elkerültem a hangos elmeproblémásokat. Hát ez volt az én kirándulásom. Az a helyzet, hogy én rájöttem: hiába szeretem a természetet, ha ő nem szeret engem. Pókok, bogarak, dongók, darazsak stb. Szerintem azért vannak a világon, hogy egy vízparti vagy egyszerű kerti kis pihenő ne lehessen tökéletes. És hogy én ne tudjam átadni magam úgy igazán az élvezetnek, ha valamelyikhez is szerencsém van. :) Még jó, hogy Magyarországon nincsenek madár vagy tarantula pókok. :S szerintem én már régen szívproblémákkal kimúltam volna. Az arachnofóbia kegyetlen szar érzés. Elvégre ha valakinek tériszonya van, nem mászik magasra. Vagy ha víziszonya van, akkor nem megy vízbe. De aki az ilyen kis szaroktól fél, nem tud mit tenni, a létező legváratlanabb pillanatokban tűnnek fel vagy másznak az emberre, nem én döntök felőle. :(

Újra itt

Egy teljes napig nem írtam, merthogy NEM VOLT INTERNET - a gépemen. A kutyafáját. Ami magyarra lefordítva azt jelenti, hogy egyetlen emelettel lejjebb tesóméknál akadt azért, de az nem a sajátom. Az  nem olyan. Na nem mintha a laptopomon lévő az lenne :D - kölcsönveszem a szomszédtól amíg jobb ötlet nem akad. :) De az én kicsi laptopomon, a saját kis kuckómban, így olybá' tűnik, mintha az enyém volna. Tisztában voltam-vagyok vele, hogy a mai ember létezése kőkeményen az interaktivitás jegyében történik, de azért mindahányszor megszűnik az a lehetőség, hogy folyamatos internetközelben legyek, olyan érzésem támad, mintha egy hatalmas ollóval lenyisszantottak volna a világra tapadt köldökzsinóromról. :( Ami egészségtelen, lássuk be. Ha csak belegondolok, milyen sokáig éltem-éltünk az internet világán kívül, édes Istenem! Azt sem tudtuk, hogy van ilyen, maximum a Szomszédok Vágási Ferije emlegette olykor-olykor, de szerintem olyan kínai volt ez egy nem pesti átlagember számára, hogy fel sem vettük miről magyaráz éppen a kis táskás szemű édes Böhm bácsinak. A gimiben találkoztam először a világhálóval, de nagyon sokáig nem tudtam mit kezdeni vele. Ha valamihez anyag kellett, még mindig a könyvtárban kerestem, a chat és társai pedig szintén később vonultak be tinédzser éveim kellős közepébe. Ma már ha kíváncsi vagyok valamire akkor szép magyaros 21. századi szóval élve: kiguglizom. ennyi. De hiányzik a könyvtárak légköre, illata... Itt nem valószínű, hogy beiktatom, mert akármennyire is rajongom az angol nyelvet, az angolnyelvű irományok olvasásáért már nem lelkendezek ennyire. Viszont otthon el kell majd mennem, a régi szép idők emlékére... :)
Fejlődőképes vagyok viszont, ez tény. Mármint ami azt illeti, hogy mennyire tudom kivonni magam bizonyos dolgok hatása alól. Biztosan van aki szerint szégyen mindez, de én hősiesen bevallom, hogy iszonyú régen megszűntem Híradót nézni. Egyszerűen megelégeltem a sok nyomorúságot amit a pofánkba vágnak nap-nap után. Sehol sincs örömteli, boldog esemény, mindenhol a pénztelenség, az elveszettség és a politika üli királyságát, és még sorolhatnám a negatív dolgokat. De nem teszem, úgysem tudnék újat mondani, akkor meg minek? Továbbá az utóbbi hetekben megszűntem Anyátokköztöt nézni is. Bizony. Hogy ott sincs soha derű a borúra, maximum egy illékony pillanatig, azt is meguntam. Hát miért kell folyton a szart kavarni? Az élet azért ennél egy fokkal lágyabb és élvezhetőbb. Pedig ez utóbbinak nagy fanja voltam. Néhány hete jöttem le róla. :) És szintén kimarad az életemből ez a Való világos széria is. Pedig a kis pocaktónit nagyon csípem, meg a vastagszájút is. Ők a kedvenceim. De valójában már a tévé maga is kikerült az életemből.
Ok, ismét unalmas vagyok. Megkaptam egy félrecsúszott üzenetben, hogy bár jó a fogalmazás, de élhetnék kicsit izgalmasabb életet is, mert ez így cseppet silány. No. Hát valószínűleg Denisa Wry (Vavyan Fable-Halkirálynő sorozat főhősnője) életének mindennapjai sokkal pörgősebbek lennének, naplóba öntött tartalmuk bővelkedne a "buja vágyakban és a süvítő golyókban" de én már csak ilyen szürke és unalmas vagyok. Persze előfordul, hogy velem is történnek izgalmas események, de jobbára csak hébe-hóba. Most hétvégén például igazi rocksztáros életet fogok élni. Dolgozom szombat-vasárnap, viszont van egy halaszthatatlan buliesemény, amin részt kell vennem, mese nincs. Így szombaton délután Dublinba repülök, jól érzem magam és vasárnap reggel vissza repülök Galwayba. Délután pedig újra felveszem a munkát. No, hát azért ez elég eseményteli lesz, nem? Na jó, azért tizenévesen tényleg jobban pörögtem. Mivel édesanyámnak már meggyóntam bűneimet, így bátran szemezgethetek a régmúlt viccesebb sztorijaiból. Szóval előfordult olyan, hogy barátnőnél alvás címszóval elmentünk Nagyszénásra. Hogy megadjuk a módját a surranásnak, ritkán használt baseball sapkát és kabátot vettem, hátha akkor majd nem ismer meg ha ismerős látna. :D  Elvonultunk a nagyszénási elképesztően igényes szórakozóhelyre és én találkozhattam azzal fiúval, akinek a kedvéért gyakorlatilag odabumliztunk. Hát jól belemelegedtünk, teljesen el volt csavarva a fejem, így nem sok csodálkozni való van azon, hogy  amikor rám lett szólva: indulás, itt a busz! - én csak néztem ki a fejemből, valójában még most is tisztán emlékszem: nem is ezen a bolygón voltam, valahol máshol jártam éppen. Kb. az ötödik (vagy ki tudja hanyadik) erélyesebb felszólításra végre felrezzentem éber álmomból, rohantunk a kabátoshoz, futottunk a kijárathoz - és megnézhettük a busz két hátsó lámpáját. Tél vége volt, február magassága, és a csapat fele (tehát én) illegálisan tartózkodott ott. Így hajnali telefonról Apának szó sem lehetett. Hát mi hallgattunk a két fiúra, akik szerint a Gádorosról induló busz hamarabb megy majd Orosházára, mint a szénási, így átballagtunk Nagyszénásról Gádorosra, a röpködő mínuszokban, közvilágítás nélküli sötét utcákon, meghajtott minket 1-2 kutya, bár így legalább nem fáztunk :) Aztán átértünk, de még mindig várnunk kellett, ültünk a padon, a fenekünk konkrétan befagyott. Aztán amikor az elkeseredésünk a tetőfokára hágott, végre valahára befutott a kis sárga rozoga sokkerekű, bár a megpróbáltatások még mindig várattak ránk: hiszen hálóhelyünket illetően legálisan tartózkodtunk a kis falu diszkójában, de órákkal korábban vártak haza... Így nem csak a hidegtől vacogtak a fogaink. Aztán elindult végre a kis koszlott busz - NAGYSZÉNÁS FELE ! :D Soha nem fogom elfelejteni mit éreztem, mikor rájöttünk: átvándorlós tortúránk a semmiért volt. Egyazon buszról volt szó. Mire megérkeztünk Orosházára, már felkelőfélben volt a nap... Let the sunshine, let the sunshineeeee iiiiin! :) Hát volt lebaszás, nem kicsi. De túléltük. Ezt is, és még annyi minden mást is...:) :) :)

Írország

Ma voltam egy nagyon édes helyen, ahol gyönyörű porcelán csészékben szolgálták fel a teát és a nénikék mellettem úgy itták, mint a királynő: peckesen elálló kisujjal. :D Olyan kis aranyosak voltak. :) És nem mellesleg a kilátás is nagyon szép. A nap úgy ragyogott be rám, mintha ma csakis az én kedvemért sütne. :)

Grátiszként még az elhagyott öltözőszekrény kulcsomat is megleltem, a földön, ahova kipottyant amikor mentem a kocsihoz vasárnap reggel. Ma jöttem a kocsitól, ugyanott (eddig nem nálam volt az autó, ezért váratott magára ennyit) és kiszúrtam, hogy ott hever a két pici kulcs a földön. :) Micsoda mázli.
Sajnos ritkán járok be a városba, mert egyfelől halálom  a nagy dugó, amin ma is átverekedtem magam mire hazajutottam, másfelől meg nem vagyok az a tipikus shoppingolós bige, így tényleg ritkán tör rám, hogy vásárolnék. Persze van némi beleszólása a pénztárcámnak is... :) Ma mondjuk nagy örömömre nem vásárolgattam  ugyan, mégis hozzájutottam másodkézből néhány igen pöpec rucihoz. Kimondottan csinik. Hurrá. :) :)
Szóval ott tartottam, hogy meglehetősen ritkán jutok be, általában olyankor is ügyintézek, ma viszont szabadnapos vagyok és semmi más dolgom nem lévén, mint találkozni az ismerősömmel akivel a kávézóban is voltam, ráérősen andalogtam, nézelődtem és rájöttem, hogy kimondottan szép és kellemes kis hely ez. Persze van nem kevés helyzeti hátránya Orosházához képest, ahhoz bizony nem fog felérni soha semmi,  lám, ahhoz is 2 év kellett, hogy így nézzek rá Galway-ra. :) Néha jó kibújni abból a szerepből, hogy az ember itt él és elő kell venni a turista szemüveget. Rá kell csodálkozni erre-arra, csodákat tesz az ember közérzetével.
Írország egy nagyon különös hely, összetett, szerintem mindenkire másként hat. Ahogy az általában lenni szokott, az emberek sem egyformák. Érdekes egyveleget alkot a 21. század a régmúlt sötét dohos pincehelyeivel. De megférnek egymás mellett, semmi kétség. Ez adja a hely varázsát, hogy olykor kimondottan modern, mai csodákat látunk (legfőképpen autókból, a tehetősebbek hatalmas presztízs kérdés csinálnak abból, hogy évente lecseréljék az autóikat - pláne ha az egy hajónyi Lexus, BMW, Aston Martin vagy hasonló csecsebecse), a technika nagy erejű fejlődésétől  lépünk kettőt és egy hamisítatlan ír csehóba tévedünk, ahol a hosszúarcú lófogú pultos és tulaj egyben, érthetetlen akcentusával az időjárás és más egyéb érdekes témákkal szórakoztat minket. :) Egyértelműen az idősebbek kedvesebbek és nyitottabbak a nem ír lakosokkal, tudván, hogy ittlétünk igenis építő hatású és igenis ők is voltak hasonló helyzetben mint mi, bevándorlók mostanság. Csak ők Angliába és Amerikába szivárogtak át. Aztán van a következő réteg, ők az újgazdagok akiknek csak pénzük van, ízlésük nincsen. Ők szemmel láthatóan nem tudják hovatenni a jólétet, közönségesek és lenézőek. Ennél a rétegnél már csak az a rosszabb, amikor nagyon is tudják mit kezdjenek a temérdek pénzzel amit keresnek: ők azok akik szépek, csinosak/helyesek, gazdagok és olyan dölyfösen viselkednek a magamfajta "vidékivel", mintha legalábbis a lábtörlő szerepét lennék hivatott betölteni, semmi egyebet. Ha véletlenül vissza merek kérdezni, mert valamit nem értettem kristálytisztán, félig leeresztett szemhéjuk mögül úgy tekintenek rám, szinte vádlón: hozzám szóltál?! és enyhe lefitymáló arckifejezéssel nagy kegyesen megismétlik az óhajukat, és érezhető, ahogy magukban ezt gondolják: némáá, a kis prosztó, nem elég, hogy itt élősködik rajtunk még angolul sem tud. Persze ilyenkor legszívesebben őket raknám be a szeletelőbe a sonka helyett, de rendszerint kifele csak mosolygok, maradok kedves, előzékeny. Vagy ha nagyon rossz napomon fognak ki, akkor úgy lököm oda a kívánt árut, hogy éppen hozzájuk nem vágom. :D Vannak viszont olyanok is, akik őszinte érdeklődéssel fordulnak az ember felé, ha megkérdezi hogy vagyok, akkor az nem a köszönés része mint általában, hanem tudom, érzem, hogy tényleg érdekli, és vásárlását követően még rendszerint váltunk pár szót. Ők azok, akiket nem rántott magával a magasra ívelő ír gazdaság. Megmaradtak egyszerű embereknek és egyenrangúként kezelnek mindenkit, származástól, bőrszíntől függetlenül. Általában ők a vigaszok a fentebb említett nehezebben kezelhető népségért.
Írországban az a jó, hogy vannak különleges hagyományaik, amikhez ragaszkodnak. 
Amivel a leginkább nem tudok mit kezdeni, az ivászatuk. Rendkívül magas szinten űzik - olyan mennyiségeket tudnak elfogyasztani, hogy az ember szeme csak kerekedik!!! És a fiatalok semmivel sem különbek, mint az elődök. Egy ideig egy gyorsétteremben dolgoztam, hajnalig, így tehát a szórakozásból hozzánk estek be az éhes sihederek. Az volt életem legborzasztóbb munkahelye. Én még ilyen rettenetesen viselkedő ittas népséget nem láttam, mint ők. Fogalmuk sincs róla hol a határ, oly' mindegy fiú-e vagy lány az illető. Csak pár hónap volt az egész, de olyanokat láttam, hogy azóta sem vonz a szórakozás bent a városban. A másik amit képtelen vagyok megszokni, az az öltözködésük. Kortól függetlenül. Látnak valamit, ami alapjában divatos. Ennek van egy kevésbé menő, olcsóbb változata. És a nagy többség ezt hordja, ami sokkal inkább ciki mint csini. Ilyen az az ormótlan semmilyen csizmájuk például. Lapos talpú, olyan mint kiskoromban a hótaposó volt. Na, ezt képesek még nyáron is viselni. Mi szag lehet ott??? Meglepő módon viszont a lányok eléggé csinosak. Szép formás lábuk van. De aki ilyennel rendelkezik (ismétlem, elég magas a szám) az meg egy másik véglet a nyári csizmásokhoz képest. Nos kérem szépen, ők azok akik a téli fagyok kellős közepén forró nadrágban, harisnya nélkül nyári szandiban mennek fel lejteni egyet a diszkóba. :S Kabát nélkül. Én ezt a két szememmel láttam. Bár alig hittem el, hogy jól látok.
Ez volna Írország bizonyos szempontokból. Persze még millió észrevételem van, de nem írhatom le mindet egy szuszra. Majd máskor... :)

Semmi különös

Ma valószínűleg nem ez lesz az egyetlen bejegyzésem, mert még csak éjfél van és hosszú a nap. :)
Egyenlőre csak annak szeretnék hangot adni, hogy milyen nagyon izgatottan várom a hazaköltözésem. Ha a jószerencse nem tágít mellőlem, akkor úgy tűnik, hogy egyből munkám is lesz. Nem mondom, hogy nem esett volna jól egy pár hetes-hónapos pihi, de valójában az úgysem jó, ha fogy a pénz és kilátásban meg nincs semmi. Már csak azon szurkolok, hogy a jövendő munkaadó szimpatikusnak találjon, mert a szükséges hátszelem drágajó barátnőmnek hála megvan, manapság anélkül az ember már csak a vak szerencsében bízhat. Így is kellett szerencse, hogy éppen akkorra adja be a derekát, hogy felvegyenek még egy embert az irodába, amikor aktuálissá válik a hazatérésem. Ez alapból nagy mázli. Innentől kezdve talán mégis beválik a nagy önbeteljesítő jóslatom, hogy ez az év az enyém. :)
Közel 2 évig dolgoztam a boltban, májusban lenne két éve, valószínűleg kb. áprilisig leszek még ott. Ez nálam eddig a rekord. Ilyen hosszú ideig korábban sehol sem dolgoztam. Valahogy mindig szedtem a sátorfámat maximum 1 év után. És a poén az egészben az, hogy valójában szinte mindet szerettem. De ilyen-olyan okokból tovább kellett állnom. (Mindig én mondtam fel, kivéve a könyvesboltban, ahol megfúrtak. Életemben először és utoljára.) Úgy látszik, ahogy öregszem úgy javul a szintidő. :D Talán itt ennél a cégnél megtalálom minden számításomat és nem akaródzok majd elmenni már másik helyre. Ez a tervem, a vágyam, a célom. Barátnőm szavaiból úgy veszem, hogy ehhez minden körülmény adott lesz. Azért már önmagában az is nagy privilégium, hogy nem megtűrt leszek valahol, hanem őszinte lelkesedéssel várnak. Amilyen nagyon kegyetlen néha az ember hangulata, főleg télen, pláne a tél végén, olyan mintha minden oldalról rám mászott volna a spleen és nem akarna ereszteni akárhogy fordulok, szóval amilyen húzós néha, éppen olyan gyorsan derül az ég is ki, egyetlen pillanat alatt. Lassan elkezdhetek gondolkozni azon, hogy a csudába hurcolkodjak haza, hogy ne kerüljön egy vagyonba... Elég sok minden összegyűlt 2 év alatt.
Szívem szerint valamelyik motyóba az egyik kutyakölyköt is belecsempészném, annyira szívszorítóan édesek, hogy arra szavak sincsenek. Van köztük egy, amelyiknek éppenhogy kinyílt a szeme, a többi még vaksi, vagy félvak, ez a kis gonosz meg már el is kezdte piszkálni a hátrányos helyzetűeket, harapdálja fogatlan kis szájával a többit, mászik rájuk és tépázza őket. Kb. úgy mintha siettetné szeretné a szemük/fülük kinyílását, hogy végre egyenlő esélyekkel jó nagyokat birkózhassanak. :) Már tényleg csak 1-2 nap és teljesen rácsodálkoznak a világra. Ártatlanságuk - bár múlandó, de - megejtő. :) Az ember az ilyen időszakokat szívesen lefagyasztaná és eltenné valahová, tudván, hogy még egyszer nem jöhet el. Lehetnek még kölykök, de egyfelől én azt nem biztos, hogy látom, másfelől meg az már úgysem ugyanilyen. Állítólag a kisszuka, amelyiknek én az Ana Christina nevet adtam, a Krisztina névhez hűen egy nagy hisztis picsa. Olyan büszke vagyok rá. :) Ő az egyetlen aki a kis körmeit nem engedte levágni és folyamatosan hisztériázik valamiért. Ha nem volna ilyen kevés számú az alom, tuti, hogy őt gondolkodás nélkül hazavinném, valahogy biztosan Anya is megbékélne vele. Ugye Anya??? És nagy megértésben hisztiznénk mi ketten együtt a rosszabb napokon. :) Bámulatosan jó kilátások. :)