Semmi különös

Ma valószínűleg nem ez lesz az egyetlen bejegyzésem, mert még csak éjfél van és hosszú a nap. :)
Egyenlőre csak annak szeretnék hangot adni, hogy milyen nagyon izgatottan várom a hazaköltözésem. Ha a jószerencse nem tágít mellőlem, akkor úgy tűnik, hogy egyből munkám is lesz. Nem mondom, hogy nem esett volna jól egy pár hetes-hónapos pihi, de valójában az úgysem jó, ha fogy a pénz és kilátásban meg nincs semmi. Már csak azon szurkolok, hogy a jövendő munkaadó szimpatikusnak találjon, mert a szükséges hátszelem drágajó barátnőmnek hála megvan, manapság anélkül az ember már csak a vak szerencsében bízhat. Így is kellett szerencse, hogy éppen akkorra adja be a derekát, hogy felvegyenek még egy embert az irodába, amikor aktuálissá válik a hazatérésem. Ez alapból nagy mázli. Innentől kezdve talán mégis beválik a nagy önbeteljesítő jóslatom, hogy ez az év az enyém. :)
Közel 2 évig dolgoztam a boltban, májusban lenne két éve, valószínűleg kb. áprilisig leszek még ott. Ez nálam eddig a rekord. Ilyen hosszú ideig korábban sehol sem dolgoztam. Valahogy mindig szedtem a sátorfámat maximum 1 év után. És a poén az egészben az, hogy valójában szinte mindet szerettem. De ilyen-olyan okokból tovább kellett állnom. (Mindig én mondtam fel, kivéve a könyvesboltban, ahol megfúrtak. Életemben először és utoljára.) Úgy látszik, ahogy öregszem úgy javul a szintidő. :D Talán itt ennél a cégnél megtalálom minden számításomat és nem akaródzok majd elmenni már másik helyre. Ez a tervem, a vágyam, a célom. Barátnőm szavaiból úgy veszem, hogy ehhez minden körülmény adott lesz. Azért már önmagában az is nagy privilégium, hogy nem megtűrt leszek valahol, hanem őszinte lelkesedéssel várnak. Amilyen nagyon kegyetlen néha az ember hangulata, főleg télen, pláne a tél végén, olyan mintha minden oldalról rám mászott volna a spleen és nem akarna ereszteni akárhogy fordulok, szóval amilyen húzós néha, éppen olyan gyorsan derül az ég is ki, egyetlen pillanat alatt. Lassan elkezdhetek gondolkozni azon, hogy a csudába hurcolkodjak haza, hogy ne kerüljön egy vagyonba... Elég sok minden összegyűlt 2 év alatt.
Szívem szerint valamelyik motyóba az egyik kutyakölyköt is belecsempészném, annyira szívszorítóan édesek, hogy arra szavak sincsenek. Van köztük egy, amelyiknek éppenhogy kinyílt a szeme, a többi még vaksi, vagy félvak, ez a kis gonosz meg már el is kezdte piszkálni a hátrányos helyzetűeket, harapdálja fogatlan kis szájával a többit, mászik rájuk és tépázza őket. Kb. úgy mintha siettetné szeretné a szemük/fülük kinyílását, hogy végre egyenlő esélyekkel jó nagyokat birkózhassanak. :) Már tényleg csak 1-2 nap és teljesen rácsodálkoznak a világra. Ártatlanságuk - bár múlandó, de - megejtő. :) Az ember az ilyen időszakokat szívesen lefagyasztaná és eltenné valahová, tudván, hogy még egyszer nem jöhet el. Lehetnek még kölykök, de egyfelől én azt nem biztos, hogy látom, másfelől meg az már úgysem ugyanilyen. Állítólag a kisszuka, amelyiknek én az Ana Christina nevet adtam, a Krisztina névhez hűen egy nagy hisztis picsa. Olyan büszke vagyok rá. :) Ő az egyetlen aki a kis körmeit nem engedte levágni és folyamatosan hisztériázik valamiért. Ha nem volna ilyen kevés számú az alom, tuti, hogy őt gondolkodás nélkül hazavinném, valahogy biztosan Anya is megbékélne vele. Ugye Anya??? És nagy megértésben hisztiznénk mi ketten együtt a rosszabb napokon. :) Bámulatosan jó kilátások. :)